urulu rock!

Lopni fogok, ráadásul át is szabom, mert egyszerűen ez passzol ide (Hobo)… 2500 kilométert utaztam turistabusszal, kizárólag teljesen hülyék csinálnak ilyet, vagy akiknek nincsen autójuk, pénzük csak idejük. Láttam, éreztem, untam, utáltam, mindent aztán holtfáradtan hazatértem, és meséltem micsoda jó dolog is volt…

Alice Spring backpackers, reggel hat. Félig meddig összecsomagolva, rohanok kifelé, mert hallom, hogy megjött a busz, kulcsot leadom, de az ajtón már kijutni nem tudok, mert a kódot nem jegyeztem meg. Hátizsákot át a kerítésen, én utána, kezdjünk bele…

Valami teve farmon nézelődünk, hazudnék, ha azt mondanám érdekes. Órákat utazunk, én alszom mikor felkelek, valami ebéd féleséget állítanak össze a campingben (már a sivatag közepén), és elhangzik az ominózus mondat: „Most mi 3 napig olyanok leszünk mint egy nagy család”. Álmosságnak nyoma sincs, talán még hangosan is kimondom: lófaszt!

Rossz érzésem támad. A kaja szemmel láthatólag kevésnek tűnik 24 emberre… Igen, valahonnan ismerős ez a hangulat… Survivor… És most tegyük hozzá gyorsan, hogy amikor megnéztem az első részt a Survivorből hangoztattam is a véleményem. Én abban a csapatban vagyok, aki sosem akar ilyen szigetre menni, éhezni (akármennyire megrendezett is volt. Én egy kicsit sem akarok szenvedni. Elég sok szarba keverem magam, saját akaratomból). Én hülye sznob vagyok, és ha ilyen szép szigeten lennék akkor bikinis lányokat akarok, meg koktél olyan kis napernyővel. Peeersze… Sör nélkül… éhezés.. AHA! kanyarodjunk vissza…

ilyenek mászkáltak...

Kaja. Elkezdődött az attack. Nem tudok annyira önző lenni, hogy előre furakodjak. Többen rogyásig szedik a tányért. Én bosszankodok, és szépen a maradékból szedek. Az idegvezető közli, hogy a „nagy család” elmosogat együtt. MOSOGATOK MÁR! AZONNAL! Elöblítem a saját kis tányéromat aztán el is húztam sétálgattam, meg leskelődtem a többiek mikor végeznek. (na ha survivorosdit játszanánk, akkor ezen a ponton már ki is szavaztak volna. Igen. antiszociális vagyok.)

Buszon. Én egy egyszemélyes széken tolom mellettem folyosó, majd kettes szék. A szomszédom egy matematikus. Aki kurvára logikusan kitalálta, hogy egyedüliként neki kell a vacak kis hátizsákját a folyosóra rakni, ezzel hátráltatva engem a kijutásban a lábam kinyújtásába. Különös játékba kezdünk. Ő tudja, hogy bosszant a táskája, én úgy csinálok mintha álmomban véletlenül megtaposnám a táskáját. Őt zavarja, hogy koszos lesz. Arrébb teszi, de nem rakná oda ahova mindenki más. Én taposom tovább. Ez így megy három napon keresztül…

Hihetetlen tájakat látunk, folyamatosan harc van a kajáért, a többiek nyomják ezt a „nagy család” dolgot. Én jusztsem.

Már a második napon megérkezi jó haverom. Az eső… Igen, pontosan. A sivatagban. Most mesélték, hogy arrafelé vannak olyan helyek ahol 7 éve nem esett. Hát én meghoztam. Urulu megmászása kimaradt, de minden ért kárpótolt a napfelkelte és ez a hülye kis színváltós szikla (én így hívom. Egyébként a világ legnagyobb egybefüggő monolit tömbje)

ugyanaz a szikla. pár percen belül....

Este tábortűz alternatív főzési módszer. Harc és homokkal ízesített csirke. Egy pillanatra, majdnem csapatjátékos leszek. Azt mondják rakjunk tüzet. Oké, elkezdem építeni. Szép nagy tornyot csinálok. Azt mondják nem jó. Hogy túl nagy. Oké. Mehet tovább…

jól összeköpködtem, de persze hogy nem szólalt meg...

Reggel, újabb túra. Persze hogy nincs meg a vizes flakonom. És tulajdonképpen a parkbelépőm se találom. Jellemző. Különben is folyamatosan ezzel a flakonnal jönnek (hogy ennek van e jelentősége a későbbiekben mindenki, döntse el maga-maga). Minek? ESIK AZ ESŐ. Vazz! Egy 10 km lesétálok víz nélkül. (tegyük hozzá. Hülye turistaként kölcsön kértem egy nagyobb táskát, de a hátizsákomat nagyon nem hoztam el magammal). Na én meg lóbálni nem fogom 3 órán keresztül a hülye flakont.

Egy zsebkendőt mutatok fel jegy helyett, benyalják. Kis szikla, nagy szikla, geológia oktatások, sok-sok konwlegde az aboriginalokról. Szép helyek, érdekes utak.

Azért a térerő, meg a net kapcsolat nagyon tud hiányozni… Szeretek online lenni, na.

Utolsó éjszaka. Alvás a szabad ég alatt megint (néha esőcseppek). A többieknek új, én megcsináltam ezerszer. Oké, azért hogy dingók üvöltésére kelek az nem szokásos. Reggel, különösen az én figyelmemet hívják fel a flakonra. Elhagytam. Pénzem nincs, mert csütörtökön indítottam el az utalást. Kukázok egyet, hátha tényleg kemény lesz, meg napsütés tízezerrel. Nem az. Siratom a 19 AUD-t amit kiadtam naptejre meg szúnyoghálóra legyek ellen.

Indulás visszafelé. Szokásos gyűjtsünk email címeket blablabla.

Tudom, hogy oda kell figyelni valamire. Le kell csekkolnom a pénzt. Hazudok, már jó előre elterveztem, hogy egy 6-os Heinekenel ünneplem meg, hogy visszatérek a civilizációba. Pénz nem jött meg. Rocknroll.

a kétségbeesés kanyarja

Szarban vagyok. Ha holnapig sem jön át akkor gyaloglás lesz a reptérre. Ami nincs közel. Hajnalban kelés. Pénz csekkolás. Egyenleg nulla. Nincs mit tenni. 25 km… Persze hogy tűz a nap. Az utat sem tudom. Erőltetett menet. Nem lehet megállni. Ahogy megállok a legyek minden porcikámat ellepik, belemásznak a fülembe, az orromba a napszemüveg alá. Vizes flakon? Sehol. Át az országúton, a sivatagban. Az első másfél óra vicces. Utána fáj. A lábam kivan, érzem kezdek kiszáradni, megállni nem tudok mert e legyek ellepnek. Az idő szorít, néha úgy érzem azok a nagy dög madarak mintha felettem köröznének... 4. órája megyek, nézem a repülőket amik még mindig kurva messze szállnak le. Az utolsó 2 kilométer egy útkarbantartó kocsin teszem meg. Igen előbb is stoppolhattam volna. Berontok a reptérre. A férfi wc-t takarítják. Nem érdekel. Remegő lábbal kiiszom a vízcsapot. Már, jobban csekkolom a bankkártyám. Az utalás megérkezett…

[subbától lenyúlva: random kínzó kérdés: az akkor csak nekem nem vicces, hogyha az idegenvezető a mikorfonban hangosan és többször, igen! direkt beleröfög]

27!